Középkori Templomok Útja


Ákos, református templom

Az ákosi templom a Kárpát-medence egyik legnagyobb bazilikális elrendezésű s talán az eredeti állapotát legjobban őrző románkori temploma. Az egykor Közép-Szolnok vármegyéhez majd a történelmi Szilágy vármegye Tasnád járásához tarozó falu a Kraszna folyó síkságára települt, mai református temploma pedig a középkori Ákos nemzetség családi monostoraként épült a 12-13. században, hogy az időközben létrehozott birtokközpont közös imádkozó és temetkezőhelyet nyújtson a szerteágazó nemzetségnek.

A település első írásos említése 1342-ből való Ákosmonostora néven. A templom építtető kegyuraként a nemzetség Ákosi ágának ősét, „Nagy” Ákos mestert tartják, aki  valószínűleg a Szent Benedek-rend szerzeteseire bízta a családi monostor működtetését.

A 16. század második felétől a templomot a reformátusok használják. Harsányi Mihály nevű első ismert prédikátorát 1597-ben helyezte ki a tasnádi zsinat. Az 1642. esztendőben majd azt k0vetăen tűzvész és török is pusztította az épületet, mely annyira megrongálódott, hogy a gyülekezet évtizedekig a karzat védelmében tarthatta csak istentiszteleteit. A törökkel folytatott 17. századi háborúságok és a Rákóczi-szabadságharc alatt a község szinte elnéptelenedett s csupán a 18. század második felére növekedett meg ismét a lakosság száma. Villámcsapás miatt 1747-ben ismét tűz ütött ki a nagy nehézségek árán rendbetett templomban, amelynek azóta elpusztult mennyezetét Pataki Asztalos János készítette el, s vélhetően az ő munkái a festett padok, a szószékkorona és a stallumok is.

A templom jelenlegi formáját a 12. században kapta, háromhajós, két homlokzati tornyos, félköríves főapszissal kelet felé záródó, a hajóban síkmennyezetes, az oldalhajókban pedig nyitott födémű, téglából épült bazilika, amelynek nyugati karzatát az északi mellékhajó falához lapuló falépcsőn lehetett megközelíteni. A középkori kolostor épületét az eddigi régészeti ásatások során nem sikerült megtalálni, ám feltárták a középkori és koraújkori temető számtalan sírját és az is bizonyítást nyert, hogy északon ugyancsak félköríves apszisú kápolna csatlakozott az istenházához. Egyes vélemények szerint a szentélyt lezáró félköríves apszist eredetileg keleti toronypár ölelésébe tervezték, erre utal a boltozott mellékszentélyek fölötti szint, mely a főszentély irányában nyitott oratóriumként, azaz a szerzetesek számára karzataként szolgálhatott a középkorban. A templom külsejét az ikerablakokkal áttört kéttornyú nyugati homlokzat uralja, amelyet lizénákkal és ívsorral keretelt mezők díszítenek. A hajó téglatestét körben félköríves résablakok törik meg, az oldalhajók kívül egyenes záródásúak és ugyancsak apró ablakokkal tagoltak.

A templom bazilikális jellegét az adja, hogy a középső, magasabb főhajó mellé két alacsonyabb oldalhajó épült, amelyeket négyzetes pilléreken nyugvó árkádsor választ el mindkét oldalon a központi résztől. A mellékhajók keleti végének falában ívesen záródó oltárfülkék ülnek. Az alföldi román kori építkezésekre jellemzően a falakat téglákból emelték s csupán a két félkörívesen záródó kapunál és a toronyablakoknál és a sisaknál használtak faragott követ.

A templom 1896 és 1902 között jelentősebb javításon és átalakításon esett át a Műemlékek Országos Bizottsága anyagi támogatásával, Schulek Frigyes építész vezetésével. A középkori falazat helyreállítása mellett ekkor készült el a főhajó oromzati fala, valamint a déli torony két felső és az északi torony legfelső szintje a csürlős toronysisakkal, továbbá a nyugati portikusz.

Az impozáns megjelenésű templom Erdély egyik legpatinásabb és leglátogatottabb középkori műemléke.