Csengersima, református templom

A Szamos jobb oldalán, az ugocsai főesperességben elterülő falu neve a Simon személynévvel hozható összefüggésbe.  Első említése 1327-ből való, amikor Tatár Miklós lányának fiai Symán lévő apai részük negyedét átengedik féltestvéreiknek.  A kisnemesi falu birtokosai a továbbiakban az egymással rokon Simai, Szárazberki és Mikolai család. 1336-ban a király Szécsényi Tamás erdélyi vajdának adja a hamis pénzverés miatt megégetett Simai (Szárazberki) László részét,  amely 1351-ben Csaholyi Jánoshoz kerül. 

A Mikolaiak 1406-ban a Drágfiakkal is konfliktusba kerülnek simai részükkel kapcsolatban, de érdekeiket sikeresen védik meg, és a XIX. század közepéig ők maradnak a fő birtokosok.  A templomra vonatkozó középkori forrás nem ismert.  A hitújítás korától fogva a reformátusok gondoskodnak róla. A XVIII. század elején a Rákóczi-szabadságharc és az 1709-es pestisjárvány miatt a falu elnéptelenedik. 1717-ben a tatárok felgyújtják a templomot, mely ezután 10–12 évig pusztán áll. Újjáépítésére 1729–1734 közt kerül sor. 1761-re keltezhető a templom nyugati előcsarnoka és valószínűleg a nyugati homlokzatára ültetett fa harangtorony is.  

Ebben az állapotában látta a templomot Henszlmann Imre, aki Rómer Flóris és Schulcz Ferenc társaságában 1864-ben járt a helységben. Ennek emlékét őrzi Schulcz egy rajza a templom nyugati homlokzatával, kapujával, ablakával, ülőfülkéjével és egyéb részleteivel,  továbbá Henszlmann leírása 1864-es publikációjában.  Ezek a feljegyzések azért különösen értékesek, mert nem sokkal később, 1891-ben repedéseket észleltek a diadalíven, és 1893-ban az életveszélyesnek nyilvánított templomot bezárták. 

Ezután jelentős beavatkozások történtek az épületen, melynek során fontos középkori részletek tűntek el.  Lényegében ez az állapot maradt fent a XX. század végéig,  amikor Juan Cabello vezetésével alapos régészeti kutatások kezdődtek. Ezek tisztázták a templom történetét, melyről a kutató részletes tanulmányban számolt be.  A teljes műemléki helyreállítás 2000-ben fejeződött be.  Ennek alapján a templom a térség jól feldolgozott, mintaszerűen helyreállított középkori emlékei közé sorolható. 

A téglából épült templom jelenleg formájában egy szentélynégyszöghöz csatlakozó, félköríves szentélyből, egyhajós hosszházból és előcsarnokból áll, a nyugati kapu fölött ácsolt haragtoronnyal (az alaprajzot l. a szerző Az Árpád-kori építészet határvidékén... c. tanulmányában). A félköríves apszis lábazata vakolattal lekerekített zárású. Párkányát idomtéglákból készült, félköríves motívumok adják, melyek a falsíkban helyezkednek el; ezáltal a látvány kis félköríves fülkesorhoz hasonló. A párkány feletti falazat nagyobb része két középkor utáni fázisból származik, melyek közül a felső modern téglákból készült. A szentélyt két, a restaurálás során kibontott ablak világítja meg, melyek a félköríves fal északkeleti és délkeleti részére esnek; a keleti tengelyben nem létesítettek nyílást. Az ablakok zömök arányúak, rézsűs kialakításúak, lezárásuk lekerekített csúcsív. 

Az apszishoz csatlakozó, valamivel szélesebb szentélynégyszög lábazata és párkánya a déli oldalon a szentélyéhez hasonló kialakítású. A szentélynél mintegy 40 cm-rel magasabban elhelyezett párkány fölötti falazatot itt is két fázisban magasították. Északon a lábazat folytatódik, de elmarad a párkány, és a helyreállítás óta egy elbontott északi sekrestye csorbázata látszik. Ugyanitt érzékelhető a sekrestye befalazott ajtaja is. Fölötte újabb, rézsű nélküli, csúcsíves ablak. A déli falon a restaurálás előtt hasonló formájú, a téglafalba tört ablak volt látható, melynek káváján az első vakolat homokos, barna színű volt. Az újabb kialakítású ablakkáva mellett azonban előkerült egy korábbi, a falazattal egyidős, rézsűs, feltehetőleg félköríves ablak maradványa is, melyet rekonstruáltak; ezek szerint ennek a befalazott ablaknak a helyén nyitották a csúcsíveset. 

Az apszis eredetileg boltozva volt, ennek ívindítása ismert. Belső falában három fülke található: az északi oldalon a nyugati, magasabban elhelyezett, hegyesszögben záródó az építéssel egykorú, míg az ettől jobbra található, hasonló formájú, de alacsonyabban elhelyezett fülke utólag lett kialakítva. Ez utóbbinak megfelelő, de a fallal egykorú a déli falban található fülke is. A szentélynégyszög déli falában kétüléses ülőfülkét bontottak ki, melynek téglából rakott osztópillére háromlépcsős lábazattal és hasonló fejezettel rendelkezik; a fülkék lezárása háromszögű. Ez az ülőfülke azonban nem az épület eredeti falazatában helyezkedik el, hanem egy, a déli falat megvastagító köpenyezésben. Ehhez a réteghez tartozott a szentélyt a hajótól elválasztó egykori diadalív is, mely mára megsemmisült, de csorbázatát a restauráláskor láthatóvá tették. 

A téglalap alakú hajó falazása nagyrészt egységes, és megegyezik a szentélynégyszög köpenyezésével. Lábazata rézsűs, párkánya nem maradt fent; legfelső téglasorai utólagos magasítás során készültek. Délkeleti sarkához az építéssel egykorú, a déli falra merőleges támpillér csatlakozott,  melyet utóbb 50 cm-rel magasítottak, majd teljesen elbontottak. Ezzel szemben az északkeleti sarokhoz eredetileg a sekrestye nyugati fala támaszkodott, melynek elbontása után itt merőleges támpillért emeltek; később ezt is visszabontották. Ugyanekkor az északi fal közepén is készült egy támpillér, de ma már ez sincs meg. Megvannak azonban a nyugati fal utólagos (bekötés nélküli), átlós helyzetű támpillérei, melyek lépcsőzöttek. Az északnyugati sarok teljesen újjáépített. Ablakok csak a déli falon találhatók. A nyugati részen egy keskeny, félköríves, rézsűs ablak helyezkedik el, meglehetősen magasan elhelyezve.

A fal közepén és keleti felén egy-egy nagyméretű, szegmensíves ablak található. Ezek merőleges káváján két meszelés nyoma maradt meg, melyek közül a második megegyezett a szentélynégyszög déli ablakának káváján fellelt barna meszeléssel. A templom nyugati homlokzatán nyílik egyetlen kapuja. Itt a restaurálás előtt egy szegmensíves kapu nyílt. Ez egy széles, a homlokzat középső harmadát kitevő kapuépítménybe mélyed, melyet eredetileg háromlépcsős bélletes kapu számára létesítettek. Ennek nem volt fejezete, sem lábazata. A feltáráskor az ívindítás 30–35 cm-es darabja is előkerült. A jelenlegi, csúcsíves záródással rekonstruált kapu lényegében megfelel az átalakítás előtt, 1864-ben Schulcz Ferenc által felvett rajzon látható állapotnak.  Ezen a kapuépítmény háromszögű oromzatos lezárása is látszik, amelyet különben takar a porticus. 

A feltárások és a falkutatás során nyert megfigyelések alapján a templom építéstörténetét Juan Cabello meggyőzően rekonstruálta. A középkort követő fázisokhoz tartozik a nyugati kapu átalakítása, a déli oldal két nagyobb ablaka, az apszis boltozatának és a diadalívnek az elbontása, a szentély és a szentélynégyszög felmagasítása, a déli és északi támpillérek lebontása,  az apszis ablakainak és fülkéinek a befalazása. Mindez az 1893 utáni beavatkozáshoz köthető. A szentélynégyszög déli ablaka szintén újkori, de ennek első meszelése a déli hajóablakok második meszelésrétegével egyezik, tehát az 1890-es évek munkálatai során az ennek helyén álló ablakot előbb befalazták, majd valamivel később, mikor a szószéket az északi oldalról áthelyezték a délire, helyén új, keskenyebb, de magasabb ablakot nyitottak. Még a XIX. század előtt, vélhetőleg az 1729–1734-es helyreállításkor falazták újra az északkeleti hajósarkot, és létesítették a nyugati és északi támpilléreket; az északkeleti nyilván a lebontott sekrestyefal támasztóerejét volt hivatva pótolni. A szentélynégyszög ehhez kapcsolódó északi falát is jórészt újrarakták, benne csúcsíves lezárású ablakkal.

Ha ezektől az utólagos átalakításoktól eltekintünk, a középkori templom két állapotát rekonstruálhatjuk. Az elsőhöz tartozik a félköríves, boltozott apszis, melyhez eredetileg a mai szentélynégyszög járult hajóként. Ennek oldalfalai azonban a maiaknál mintegy kétszerte hosszabbak voltak, nyugati zárófalának alapozását a mai hajóban találta meg Juan Cabello. Ennek alapján az egykori kisméretű templom hajója 4,25 m hosszú és 4,5–5,1 m széles volt; az eredeti falmagasság 5,5 m lehetett. A szentélyt és a hajót idomtéglából készült félköríves párkány zárta le, az apszis falán két, a hajó déli oldalán egy ablak maradt meg, mely utóbbit talán egy második is kiegészítette.  A bejárat vélhetőleg a nyugati falon volt, de ez nem bizonyítható. A szentélyfalban csúcsíves falfülkék készültek. Juan Cabello az alaprajzi formák alapján (Nyírtét, Székely és Nyírmihálydi, valamint a szomszédos területeken feltárt félköríves szentélyű templomok említésével) a XII–XIII. század fordulójára tette az építést, és a XII. század végén már biztosan birtokló Sima–Mikolai–Szárazberki rokonsághoz kötötte. 

Önmagában az alaprajz csak meglehetősen tág keretek közt használható datálásra. A szentély ablakainak átlós elhelyezése az említett három, félköríves apszisú, fennmaradt templomhoz hasonló - még akkor is, ha a székelyi analógia azóta elavult.  Maguk a rézsűs ablakok jellemzően román formák, melyeket azonban a XIII. században, sőt, még ezután is alkalmaztak.  Itt megfigyelhető kialakításuk, mely a záradékot enyhén megemeli, s ezzel a csúcsívhez közelíti, inkább késői datálást sugall. Magasabb reprezentációs igényről tanúskodik a párkány, mely ebben a formában egyedülálló: a félköríves párkány jelesebb épületeknél előforduló, egyszerű eszközökkel megvalósított, a falsíkba süllyesztett változatáról van szó, mely inkább a XIII. századra vall. Még több segítséget jelent a szentségfülkék kialakítása: ezek csúcsíves jellegű lezárása a XIII. század előtt nem valószínű, de annak is inkább a közepére, második felére mutat. Ennek alapján az építtetőket valóban a Simai család és rokonai közt kereshetjük, de a birtoklástörténet valamivel későbbi fokán, a XIII. század közepe táján.

Az épület jelentős bővítése azzal járt, hogy a régi hajó egy részét megőrizték szentélynégyszögnek, és ehhez csatoltak egy nagyméretű hajót, valamint a szentélynégyszög északi oldalához egy sekrestyét. Az új építkezés sem nélkülözte a díszítőelemeket. A déli hajófal ablakainak formája sajnos nem ismert; az egyetlen, de a karzat miatt magasabbra helyezett és speciális kialakítású ablak félköríves és rézsűs, de a szentélyablakoknál keskenyebb, régiesebb. Az apszisban létesített új szentségfülke formája a korábbiakat követi. A legrangosabb elem a szentélynégyszög déli köpenyezett falában elhelyezett ülőfülke.  Ez a téglaépítészet eszközeivel a faragott kő ülőfülkéket imitálja. Egy további fontos, ma már csak részlegesen vizsgálható részlet a nyugati kapu. A csúcsíves, fejezet nélküli, lépcsős bélletű, háromszögű kapuépítménybe illeszkedő kapu határozottan késő Árpád-kori jellegű, mely összevethető a gacsályi és a székelyi templom nyugati kapujával.  

A templomon támpillért csak a délkeleti sarokban, a falra merőlegesen alkalmaztak, amely a sekrestyével együtt a (mára elpusztult) diadalív megtámasztására szolgált; úgy tűnik, az apsziskupola kivételével a templom soha nem volt boltozva. Ezek a részletek az Árpád-kori hagyományok továbbéléséről, ugyanakkor az ülőfülke révén újabb igényekről tanúskodnak, mely a bővítés korát a XIV. századra, de annak inkább első felére, második negyedére, esetleg közepére valószínűsítik. A falu birtoklástörténetében 1336-ban és 1351-ben bekövetkező változások hatással lehettek a helyi viszonyok közt igényesnek mondható átépítésre, ha nem is feltétlenül az új tulajdonosok beavatkozása révén, hanem inkább a régiek azon törekvésével összhangban, hogy ősi birtokukhoz való jogukat még szemléletesebbé tegyék.