Középkori Templomok Útja


Avasfelsőfalu (Negreşti-Oaş)

A történeti Szatmár és Ugocsa vármegye határán, az Avas-hegységben fekszik Lekence település. Először 1490-ben, a Meggyesaljai Móroc család Szinyér várához tartozó birtokai között írták össze.  Ekkor ugyanis a gyermektelen Meggyesi (vagy Meggyesaljai Móroc) István, Bátori István országbíró (†1493) és Perényi János királynéi ajtónállómester (†1493) a székesfehérvári keresztesek konventje előtt kölcsönös örökösödési szerződésre léptek. Meggyesi 1492 végén meghalt, így az ecsedi Bátoriak és a Perényiek hamarosan be is vonultak a szerződés szerint őket illető javakba, és mindenen megosztoztak. Két évvel később, a Meggyesi-örökségre szintén igényt tartó Drágfi család elérte, hogy a birtokok egyharmad részébe – kivéve Szinyér várát és Meggyes mezővárost – iktassák be. 

Az 1494-es birtokosztály során öt lekencei jobbágyot név szerint is említenek.  Az örökségre szintén komoly jogigényt tartó Bátori Szaniszlófiak – a család somlyói ága – ekkor semmit sem kapott, végül hosszú pereskedés után, 1520-ban sikerült az ecsedi Bátoriakkal és a Drágfiakkal megegyezniük, aminek köszönhetően éppen a szinyéri uradalomban nyertek jelentős birtokokat, de a Perényiekkel szemben ekkor sem sikerült tartós eredményt elérniük.  Lekencének az újkorban is számos különböző birtokosa volt, Szirmay Antal 1810-es megyei monográfiájában nem kevesebb mint kilenc családot sorolt föl, bár a település a legkisebb avasi falvak közé tartozott, ekkoriban mindössze 79, szétszórva elhelyezkedő házból állt. 

A falu fatemplomának első részletes leírása és leltára 1775-ben, a vármegyei hivatalnokok által végzett, a görög katolikus egyházközségek anyagi viszonyait rögzítő összeírás során készült. A templom szerkezetéről följegyezték, hogy szilárd, négyszögletűre bárdolt gerendákból áll, félig új, emberemlékezetet meghaladó időben épült, de miután ismét megrongálódott, a közelmúltban megújították. A torony a templom tetejére épült, amelyben két, egy 44 és egy 26 font súlyú harang függött. Felszerelései közül egy vörös posztóból készült miseruhát, egy aranyozott réz kelyhet, fa cibóriumot és két réz gyertyatartót emelnek ki. Az ikonosztázion régi volt, a szokásos három helyett csak két ajtóval, nagyobb és kisebb ikonokkal – úgy mint a 12 apostolé – fel volt díszítve. 

A szükséges liturgikus könyvek egy része is megvolt, aztán említenek még két keresztet, egy vászonra festett zászlót, két réz füstölőt. A templomot belül a nép létszámához viszonyítva megfelelően tágasnak ítélték, zárját és a temető kerítését – amely a templom körül lehetett – erősnek találták. 
Az összeírás során a templom pontos építési idejére már nem emlékeztek, csak a még frissnek látszó felújítást emelték ki. A későbbi görög katolikus sematizmusok sem mindig adtak meg pontos építési dátumot,  bár a XX. század elején már a XVII. századra keltezték a templomot,  míg a vármegyei monográfia 1735-öt adja meg az építés dátumaként.  Újabban ismét a 17. század első felére keltezik az épületet, egy dendrokronológiai vizsgálat segíthetne a pontosabb datálásban.

A XVIII. századi átépítés mértékét nehéz meghatározni, bár az 1775-ös leírásban szereplő, a templom szerkezetére vonatkoztatható „seminova” / „félig új” kifejezés arra utal, hogy nagyobb változtatásokkal lehet számolni. Szirmay egyébként Tartolc (Târşolţ) fatemplomával kapcsolatban jegyezte föl a következő történetet: „Temploma leglaposabb részébe a’ falunak, alkalmatlan helyen [fekszik], mellyről a’ lakósoknak ez az előadások: hogy Lekenczin, melly jó messszire esik ide, a’ szélvész a’ tornyot széjjel hányván, egy tsomó sindelyt ezen helyre vitt; a’ Tartócziak elhiteték magokkal: hogy olly messziről vetődvén oda, nekiek oda kell építeni Templomot.”  A szélvész pontos időpontja nem derül ki, mindenesetre a tartolciak szerint a lekencei templom tornya akkor súlyosan megsérült. Azt sem lehet kizárni, hogy az 1770-es években Lekencén zajló újjáépítést éppen a tartolciak által emlegetett vihar tette szükségessé.

A lekencei fatemplom kisméretű, terméskő alapra, négyszögletűre bárdolt, borona falazattal épült. A megmunkált gerendákat a fészkelési és lapolási technika együttes alkalmazásával illesztették egymáshoz,  a sarkokon a boronavégek néhány centiméterrel egymáson túlfutnak, a fölső gerendák esetében olyannyira, hogy lépcsőzetes konzolokat hoznak létre. A hajó és a szentély zsindellyel fedett tetőzete szép arányú, a hajó nyugati felét a tetőgerincre ülő, tömzsi, álgalériás toronytest uralja, amelynek oldalai a fűrészelt mintákkal díszített galéria-korlát alatt zsindelyezettek. A toronysisak négyzetes alaprajzzal indul, de magas, hegyes vége már nyolcszögű. 

A templom belső tere háromosztatú. A nyugati homlokzaton egyszárnyú ajtón keresztül lehet a hajóba lépni, amely előtt nyitott, négyoszlopos tornác található. A tornác oszlopainak nyugati oldalán és a keresztgerendán faragott kötélminta fut végig, a tornác északnyugati sarkában egy létra vezet a toronyba. A hajó két egyforma szakaszra osztott: nyugati fele a nők, keleti fele a férfiak temploma (előbbi megszokott elnevezése a babinec), a két szakaszt elválasztó falon az egyszárnyú ajtón kívül nincs más nyílás. A nők templomának nincs ablaka, igaz a férfiak része is csak az északi oldal egy, illetve a déli fal két nagyon kicsi ablakán keresztül kap fényt. A szentély a hajónál keskenyebb, négyszögletű alaprajzzal, három oldalfalán kicsiny ablakokkal. A szentélyt boronából épített kolostor-, a hajót dongaboltozat, míg a nők templomát síkmennyezet fedi.

A templom eredeti berendezése nem maradt fönn. A kétajtós ikonosztázion szerkezete és ikonjai az újjáépített templomban nincsenek meg (valószínűleg már korábban elpusztultak), a szűk diadalív szépen bárdolt gerendákból összerakott kerete így viszont megcsodálható. A fatemplom különösen szépen díszített része a főbejárat, az ajtószárny külső oldalán, a négy sarokban nagyméretű, bekarcolt, geometrikusan szerkesztett, körbe írt, ötszirmú rozetta látható.
A templom egyszerű szerkezete megerősítheti XVII. századi eredetét, de a torony formája és szerkezete, valamint a nyugati tornác inkább a XVIII. századi átalakítások eredményének tekinthető. 

A lekencei templomot 1967-ben lebontották,  majd 1978–1979-ben építették újjá jelenlegi helyén, a Skanzenben. Eredeti falfestése – ha egyáltalán volt – nem ismert, mostani gazdag belső festését a máramarosi fatemplomokban található falképek ikonográfiáját követve, a férfiak templomának bejárata fölött olvasható festett felirat szerint 2006-ban készítették.
A lekencei, Szent Paraszkéva (Piroska) vértanúnőnek (október 28.) szentelt fatemplom az Avas-vidék utolsó egyházi faépülete, csupán hírmondóként emlékeztet a régió egykor virágzó faművességére.