Nagygéc, volt református templom

Géc írásos múltja éppen 730 évre vezethető vissza: 1280-ban említik a magát a faluról Gécinek nevezett Simon fia Miklóst, aki a határ túlsó oldalán fekvő Petét (Petea) tartotta zálogban. Néhány évtizeddel később az idevaló Ábrahám, Szatmár megye egyik szolgabírája, s nem véletlen, hogy ez időben néhányszor a megye is itt tartotta üléseit. A pápai tizedjegyzékek szerint az erdélyi püspökség ugocsai főesperessége alá tartozó egyházának Miklós papja 1332-ben 4, 1333-ban 2, 1336-ban 6 garas pápai tizedet fizetett, tehát a falu az átlagos méretű szatmári falvak közé tartozott. Egy 1339. évi birtokosztás alkalmával megnevezik a templom titulusát: eszerint Géc templomát az egyik apostolfejedelem, Szent Péter tiszteletére szentelték. 

A géci nemesek a XV. század elején kihaltak, birtokaikat a Csákiak, Daraiak, Piliskeiek örökölték meg, bizonyára a beházasodások következtében.  Közülük kerültek ki a géci templom XV. század végi bővítői is. Nagygéc község református temploma az 1970. évi árvíz óta üresen álló, funkcióját vesztett, elhagyott épület. 1986–1987-ben Németh Péter vezetésével régészeti és műemléki kutatást végeztek a templomban abból a célból, vajon áttelepíthető-e a nyíregyházi Sóstói Múzeumfaluba az épület, értékeinek veszélyeztetése nélkül? Politikai nyomásra azonban ez az idea elvetélt, miképpen a rendszerváltás-kori buzgalom is, amely a templom épületét – az erre a célra gyűjtött pénzből – műemlékileg helyreállítani akarta.  Időközben annyi történt, hogy az „örökségünk őrei” mozgalom önkéntesei az épület körül alkalmanként bozótirtást végeztek. 

A géci, Szent Péter tiszteletére dedikált templom a XIII. század második felében – közelebb a századfordulóhoz – épült. Ebből a téglából rakott hajó falai maradtak fenn mára, melyek közül a délit három félköríves záródású, keskeny résablak töri át. Az északi oldalhoz sekrestye csatlakozott, ennek ajtaját a templom XV. századi bővítésekor befalazták, s az elbontott sekrestye alapfalai által határolt területet csontkamrának (ossarium) használták. A templom bejárata a nyugati oldalon volt, Henszlmann Imre leírásából tudjuk, hogy félköríves záródású volt, többszörösen tagolt idomtéglákból rakva. 1896-ban a ma is álló, háromszintes, zömök, gúlasisakos torony emelésekor a bejárat bővítésével tüntették el a román kori kaput. 

A géci első templom szentélyzáródását nem ismerjük, ezt a gótikus bővítéskor az alapokig kiszedték, s a templomba történő temetkezésekkel lehetetlenné tették annak régészeti módszerekkel történő kikövetkeztetését. A templomépületet kívülről eredetileg nem vakolták, így szépen érvényesült a hosszú, lapos téglákból rakott falszövet, amelyben itt-ott mázas téglák is láthatók. A belsőt erősen meszes, aprókavicsos durva vakolattal takarták. A XV. század végén vagy az 1500-as évek elején került sor a templom keleti irányú bővítésére. Ekkor a román kori szentélyt elbontották, diadalívét lefaragták, s a hajót eredeti szélesességének megtartásával meghosszabbították. Az így kialakított teremtemplom mindkét külső oldalán a régi és az új (tehát a román kori és a késő gótikus) falak csatlakozását háromosztású támpillérrel takarták, ugyanakkor román kori templom támpilléreit elbontották. 

A déli oldalon három mérműves, csúcsíves ablakkal áttört falszakasz csatlakozik a román kori hajóhoz. Az ablakok egyszerű, halhólyag motívumos kőrácsait a barokk korban kitördelték, s az ablakbéllet záródását is félkörívesre alakították. A nyolcszög három oldalával záródó szentély négy sarkának támpillérei közül ma csak egy áll, a többit a XVIII–XIX. században lefaragták. Az északi oldalon épített új sekrestyét is elbontották a reformáció idején, az odavezető, kőből faragott, körtetagozatos szamárhátívben záródó sekrestyeajtót befalazták.

A hajó román kori részének mennyezete síkfedéses volt, a gótikus bővítését eredetileg hálóboltozat fedte, melynek faragott kőből készült bordaindításai a szentélyben még láthatók. A déli oldalon a falban szegmensíves záródású ülőfülkét alakítottak ki a földesúri család számára. A szentély északkeleti zárófalába kora reneszánsz, fogsordíszes szentségtartó fülkét építettek be. Nyílása pálcatagozatos keretezésű, lent háromszögű lapos gyámmal, amelyen a kerettagozatok folytatódnak. A gótikus belsőt csontszínű meszes vakolattal borították.

A reformáció idején, a XVII. században került sor a belső tér kifestésére. 1874-ben ugyanis még leírták, hogy „szentélyén ablaka csúcsából nő ki egy virágcsokor, mely több virágból, bimbóból és levélből van szerkesztve”. Ebből azonban ma semmi sem látszik. A templombelsőben a legnagyobb átalakítást 1765-ben végezték el, ekkor kapta egységes famennyezetét, melynek közepére „írott táblát” is erősítettek, ez ma már nincs meg. 

Valószínű, hogy ekkor, a XVIII. században készült különálló fatornya is, amelyet a jelenlegi téglából épülttel 1896-ban váltottak fel. A két gótikus ablak közötti szószéket is a 18. században építették téglából, illetve gótikus faragott kövekből (talán az egykori karzattartó oszlopok lábazatából?). A vakolt szószék felett fából faragott hangvető korona volt, amely a padokkal együtt ma a Sóstói Múzeumfalu református templomának berendezését alkotja.
A templombelsőt, a falakat és a famennyezetet 1957-ben színes sablonnal készült mintás festéssel látták el, a homlokzatokat is ekkor vakolták újra, tekintet nélkül a műemléki szempontokra.

Az épület első periódusának részleteiből a hajó déli falának ablakai maradtak csak meg. A két szélső, azonos magasságban elhelyezkedő nyílás vékony, félköríves lezárású és rézsűs bélletű. A középső, felül kosár-, vagy szegmensívvel záródó ablak széltében és lefelé is nagyobb. Mai formájában minden bizonnyal újkori kialakítás, de záradékának nagyjából a közepén némi törés érzékelhető ívében, ami arra utal, hogy a másik két nyíláshoz hasonló, rézsűs ablakból alakították át, s az eredeti ablak a mainak a jobb felén helyezkedett el.  

Az 1864-ben a helyszínen járt Heszlmann Imrétől és Rómer Flóristól rendelkezünk még némi információval e korai templom lábazati kialakításáról, illetve nyugati bejáratáról is, melyek ma már nincsenek meg.  A lábazat párkányát Rómer vázolta fel jegyzetfüzetében: az alul derékszögű beugrásból, fölötte félpálcatagból álló profil mellé azt is odaírta, hogy téglából készült.  A félköríves nyílású és archivoltú, bélletes nyugati kapu szintén téglaépítmény volt, és felül háromszögű oromzat zárta le. Béllete két derékszögű beugrásból, bennük egy-egy háromnegyedoszlopból állt, melyek Rómer profilrajza alapján bizonyosan nem monolit oszlopok voltak. 

A hajóhoz később hozzáépült szentély szerkezeti elemei jobbára faragott kőből készültek. Lábazati párkányáról már volt szó, főpárkánya barokk formát mutat. Egyetlen, délkeleti sarkán fennmaradt, kétosztatú támpillérén kőből faragott fedlapja és vízvetői is láthatók, melyeken a profil már nem vehető ki. Rómer azonban szerencsére ezek közül is lerajzolt egyet: ez a szokványos rézsűbe metszett félhomorlatot mutat.  A szentély déli falán három azonosan kialakított és azonos elhelyezkedésű, rézsűs bélletű, csúcsíves nyílású ablak látható. 

A kétosztatú ablakok záradékában fennmaradtak a mérművek, osztója azonban egyiknek sincs már meg. A középső és a nyugatra eső ablak kőrácsa azonos, a félköríves nyíláslezárások felett két, egymásnak támaszkodó mandulaforma jelenik meg. A keleti ablakban itt összeboruló halhólyagpár látható. A mérművek nem gazdagították orrtagokkal. A bélletek rétegkövei sehol nem adják ki a teljes falvastagságot, hanem kívül-belül téglával kipótoltak. Valószínűleg ezzel függ össze az a jelenség is, hogy az ablakbélletek két szélén falelválások láthatók, és az ablakzáradékok felett attól független téglaáthidalások jelennek meg.  Mindez arra utal, hogy az ablakkereteket valószínűleg az építkezés egy későbbi fázisában, utólag helyezték el a falban. 

A hajóban középkori részlet nem látható. A szentély belsejében, az északi falon előkerült a nyomott szamárhátívvel záródó sekrestyeajtó. Keretének laposan kidolgozott profilja befelé vékony, rézsűs lemeztagból, félpálcatagból, a falsíkkal párhuzamos újabb lemeztagból és nyújtott negyedhomorlatból áll. A profil alul merőlegesen befordul a nyílás felé, a szamárhátív csúcsát egy vízszintes félpálcaszakasz metszi át. A szentély északkeleti falán reneszánsz szentségfülke látható. Alul íves oldalú, háromszögű konzolra támaszkodik, melynek a szélén profilozás fut körbe. E felett vízszintes, fogrovatból és szimatagból álló profilú párkányra ül rá a fülkekeret. A keret profilja kimatagból és lemeztagból áll, s alul merőlegesen befordul a nyílás felé. 

A szerkezetet fent újabb vízszintes párkány zárja le, két negyedhomorlat közt fogrovatból álló profillal. A szentély déli falán, a keletre eső ablak alatt szegmensíves lezárású, falazott ülőfülke mélyed a falba. A boltozatból négy indításnak maradt fenn az alsó szakasza. Valamennyi két, egyszer hornyolt profilú bordából áll, melyek alsó része meglehetősen különös, részben a fecskefarkas boltindításra visszavezethető formát mutat. A két keleti sarokban lévő indítás azonos kialakítású, a falból visszametszéssel kiváló bordaorrlemezek egy rövid szakaszon egymás mellett párhuzamosan futnak felfelé, majd anélkül, hogy átmetsződnének egymáson, kétszer megtörő vonalban szétválva folytatódnak tovább. 

A déli falon lévő indítás ettől csak annyiban különbözik, hogy a bordák itt átmetsződnek egymáson, és ez alatt hosszabb szakaszon futnak lefelé párhuzamosan, mint a záradéksarkoknál. A délkeleti sarokban három, visszametszéssel induló orrlemezt látunk egymás mellet, majd a középső rövid szakasz után kettéválik és beleolvad a két szélső bordába. Az indítások elhelyezkedése alapján a szentély boltozata eredetileg háromszakaszos volt, a bordák számából pedig egyértelmű, hogy a keresztboltozatnál bonyolultabb formával, majdnem bizonyosan hálóboltozattal kell számolnunk. 

A templom első periódusának a keltezése a formák alapján – s itt leginkább még a kapu jön szóba – csak tágabb határok közt adható meg. Típusát, melyre legalábbis oszlopok nélkül számos példát találni Szatmárban (ld. pl. Csaroda, Csengersima, Gacsály, Gyügye, Vetés, Zajta), a XIII. század második felére, a XIV. század első felére szokás datálni. Nem csúcsívvel, hanem félkörívvel lezárt nyílása e perióduson belül inkább a román korhoz köti a nagygéci kaput, de talán nem a legkorábbi évtizedekre. Azt sem zárhatjuk ki azonban, hogy építése már átcsúszott a 14. század elejére. 

A késő gótikus szentély részletmegoldásai mind ugyanabból a korszakból származnak. A teljesen orrtag nélküli, halhólyagformát is felhasználó mérművek 1500 körül, és az azt követő évtizedekben mutathatók ki a magyarországi építészetben.  A fecskefarkas boltindítás ugyan az 1480-as években már megjelent, de a Nagygécen látható, ennek félreértéséből keletkezett, provinciális ízű formák aligha készülhettek a századforduló előtt.  Ha az 1490-es évek vége elvileg szintén nem zárható ki, sokkal inkább a 16. század első két-három évtizedére mutatnak a szentélyben feltűnő reneszánsz formák is: a sekrestyeajtó keretprofilja és a szentségfülke. 

A XVI. század első harmadában bekövetkezett építkezés patrónusának vagy patrónusainak a meghatározásához nem ismert elegendő adat. Habár a XV. században a falu birtokosai közt kimutathatók a Becskiek, a Csákiak, a Daraiak, vagy a Drágfiak is, a XVI. század közepén a településnek már Becski István az egyedüli tulajdonosa.