Mindennél beszédesebb az a levélrészlet, amelyet egyik kedves túrázónk küldött a három napos élményáradat után. Az egyik vegyesvállalatnál dolgozó, nyugdíj előtt álló százhalombattai túratársunk és felesége - két baráti házaspár nevében is -  a következőket írta:

Szeretnénk megköszönni mind azt a szépet, amit az elmúlt napokban megmutattatok nekünk. "Megszenvedtünk" érte, de megérte. Azt gondoljuk, hogy szerencsések vagytok, amiért ennyi kincs van a környezetetekben ilyen viszonylag kis területen. Magyarországon nincs még egy ilyen hely.

Találjátok meg a módját, hogyan mutassátok meg azoknak is ezt a sok szépet, akik kerékpárral nem tudnak, vagy nem akarnak végig menni ezen az úton. Ezt mindenkinek látni kell, és ezt hirdetni is fogjuk.”

Talán annyi mégis idekívánkozik, hogy az egyébként gyakran túrázó pár számára kicsit nehéz volt a túra -  a napi 65-70 km megtétele. Ahol tudtunk lassítottunk, bevártuk őket, lemaradtunk velük, mert nem akartuk „elveszíteni” őket. Mi is örömmel tettük, mert „tapintható” volt a rajongás, amikor egy-egy gazdagon díszített kistemplomba érve fellélegeztek: ezt is láthatjuk.

Aki ilyen túrára vállalkozik, tudja, vagy legalábbis sejti, hogy micsoda kulturális élménnyel gazdagodik. De, hogy gyerekkori érzései is előjönnek, már egyszer megélt élmények – ki gondolná. Pedig hatalmas élmény volt, amikor az egyik – már felnőtt gyerekeivel túrázó – résztvevőnk újra ráérzett  és elengedett kézzel tekert…előjött az egykori nagylány, a szabadság, a határtalanság…

Sok ilyen fantasztikus élményt kívánunk a Középkori templomok útján!